Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


ESKÜVŐ

2014.06.15

 

hargita00001_0.jpg
A párta a felkelő Napot jelképezi.

 


Ezt a teremtő kapcsolatot férfi és nő között egy eskü szentesíti.
A házasság azzal kezdődik, hogy a felek megígérik egymásnak, mely szerint
jóban-rosszban összetartanak, vagyis ezen túl EGYÜTT TEREMTENEK.
A nő adja a befogadó erőt, a férfi pedig, a nemző erőt, és az általuk létrehozott Fényből közösen alakítják ki a megfelelő anyagi formát.
A teremtés alapját ugyanis gondolatok formálják.
Női erő + férfierő: Fény ( a teremtés alapanyaga)
Fény + koncentrált gondolat: anyagi forma
Szinte minden földi kultúrában, vallásban szerepel az esküvő szertartása, mert ez a tudás mélyen az emberi tudatban gyökeredzik.
Színia: Boldogasszony nevében

 

regi_nagy.jpg


Régi magyar esküvői szokások

Eredetileg a menyasszony és a vőlegénykísérete (násznép) külön vonult a templomhoz, miután a vőlegény küldöttje (általában a vőfély) kikérte a menyasszonyt a háztól. Az esküvőt levezető papnak süteményt és italt vittek ajándékba. Sütemény és ital az ún. hívatlanoknakis járt (kalács vagy kuglóf és bor). A "hívatlanok" - ahogy nevük is utal rá - azok a falubeliek voltak, akik nem voltak hivatalosak az esküvőre és alakodalomba, de érdeklődtek az esemény iránt, és kíváncsiak voltak az Ifjú Párra. A násznép és a hívatlanok ún. paptáncot jártak a templom előtt.
A mai szokásoktól eltérően a két násznép a saját lakodalmas házához tért vissza, mely az ifjú pár szüleinek házát jelentette, természetesen. Itt ünnepi fogadás várt rájuk.
Ezután következett a menyasszony búcsúztatása, melynek keretében az ifjú ara búcsút vett a családjától és a hozzátartozóktól. Ezt legtöbbször a vőfély öntötte szavakba a meghatott leányzó helyett. Versben mondott "Isten Veletek"-et a szüleinek, testvéreinek, barátnőinek, szomszédainak. Megköszönte a gondoskodást, és bocsánatot kért az esetlegesen okozott bosszúságokért.
Az események sora a hérészt (más néven kárlátó - amikor a menyasszony násznépe a vőlegény házához látogat) követően a vőlegény szüleinek házánál folytatódott, melyet átrendeztek a vendégsereg fogadására a rokonoktól és az utcabeliektől összegyűjtött bútorok és berendezési tárgyak segítségével. A nagy zsúfoltság ellenére helyet készítettek a menyasszony hozománya számára.
A hozományba beletartozott minden ingatlan és ingóság, melyet az ifjú feleség a házasságba vitt. Néhány dolog azoknál a családoknál is beletartozott a hozományba, ahol anyagi helyzetük nem engedett meg nagy értékű ajándékokat. Ilyen volt a kelengye és a menyasszonyi ágy, mely utóbbi neve ellenére valójában nem ágyat jelentett, hanem ágyneműt. Ezeket a menyasszony nőrokonai már kislánykora óta gyűjtötték (stafírung), és az ún. kiházasításkoradtak át neki. A nászágyról (ágyszék) való gondoskodás a vőlegény feladata volt (vagy ha - nem ritka esetben - kényszerházasságról volt szó, és a vőlegénynek nem tetszett a menyasszony, akkor a vőlegény apjáé.) Hozománya általában csak annak a menyasszonynak nem járt, aki szülei akarata ellenére ment férjhez. A hozományt ünnepélyes keretek között adták át az ifjú férjnek, akit a kezelés joga illetett. Ezek az ingatlanok és ingóságok azonban a feleség tulajdonában maradtak. A nő halála vagy válás esetén előfordult, hogy a nő családja pereskedett az egykori hozományért, bár többnyire a férjet vagy az örökösöket illette.
Visszatérve a vigaszsághoz, falvakban sokáig tartotta magát a lakodalmi sátor alkalmazása, melyet gerendákból és ponyvából késztettek. A lakodalmas házat feldíszítették, és zöld ágakból kaput építettek. A zöld ágak a természet megújulását és a termékenységet jelképezték, és rontáselhárító erőt tulajdonítottak neki. Az ágak nemcsak a kapu díszítésében, hanem a lakodalmi kalácsban is szerepet kaptak. A hatalmas méretű kalácsba ágakat, virágokat, gyümölcsöket, mézeskalácsot és egyéb díszítőelemeket szúrtak. A kalácsból minden vendégnek kellett hogy jusson, sőt a lakodalomban valamilyen okból kifolyólag részt nem vevő családtagoknak is küldtek, és a hívatlanok is ebből kaptak. A nagy anyagi terhet jelentő kalács elkészítését általában a keresztszülők (násznagy, nyoszolyóasszony) vállalták magára.
A vacsora régente tejbekásával zárult, mely alkalmat adott a kásapénz összegyűjtésére. A kásapénzt a násznép adta össze a vendéglátó gazdasszony számára, mely vidám formát öltött (kásatáncgazdasszonyok tánca,szakácsasszonyok tánca). A gazdasszony pólyával bekötötte a kezét, és egy hatalmas kanalat tartva a másik kezében jajveszékelve körbejárt a vendégek között. A vőfély panaszolta el az asszony bánatát, miszerint főzés közben megégette a kezét, és a gyógyításhoz pénzre van szüksége. Gyakran a többi főzőasszony is csatlakozott ehhez az aktushoz.
Az éjszaka fénypontja a menyasszonytánc volt, mely az ifjú ara utolsó táncát jelentette "leányként". A vőfély vagy a násznagy jelentette be ezt az eseményt, és ők is kezdték a táncot. Ezután következtek a többiek a lakodalmi tisztségek hierarchiája szerint, majd a többi vendég. A menyasszonyt azonban nem adták ingyen. A násznagyok tányérba, kosárba vagy rostába gyűjtötték össze a menyasszonypénzt. Innen származik a rostatánc elnevezés. Néhány vidéken ezt a lakodalmi tánc összefonódott a gyertyás tánccal (a vőfély és a vendégek gyertyát tartanak a kezükben) vagy a párnás tánccal (a násznép egy tagja a feje fölé tartott párnával táncol, melyet választottja elé dob, rátérdelnek, és megcsókolják egymást).
 Sokan nem tesznek különbséget a menyasszonytánc és a menyecsketánc között, holott a kettő nem egy és ugyanaz. A menyecsketáncot az ifjú feleség eredetileg piros-fehér babos ruhában, majd magyar népviseletben, később szimplán piros vagy bordó ruhában járta. A különbség tehát, hogy a menyecsketánckor a feleség már asszonyként van jelen, asszonyruhában. Nevezik mégújasszonytáncnak is, melyet értelemszerűen az újasszony és az újember táncolt.
Az ifjú pár e táncait parodizálva néhány mókás kedvű legény vagy férfi menyasszonynak öltözött be. Ez a maskarás menyasszony, vagy manapság a bolondmenyasszony szokása.
A következő rítus az ún. kontyolás volt. Ennek során a nyoszolyóasszony a menyasszony hajából kontyot fésült, és rátette a főkötőt vagy fejkendőt, mely az asszonyokat illette meg (bekötötte a fejét). Ebben több idős nőrokon is segédkezhetett, hiszen a menyasszony eljátszotta, mintha tiltakozna az asszonnyá válás ellen.
Ezután következhetett a menyasszonyfektetés vagy elhálás, melynek régen jogi jelentősége is volt. Az ifjú párt a lakodalmi tisztségviselők ünnepélyes rítusok közepette lefektették egy elzárható helyiségbe, gyakran a padlásra, hogy a nászéjszakán megtörténhessen az elhálás. Bizonyos területeken a menyasszony szűzességét bizonyító véres lepedőt is közszemlére tették. Ha erre nem nyertek bizonyosságot, az nagy szégyen volt a leányra nézve, és a vőlegény családja elégtételt követelhetett. Az elhálást megelőzően ismét szerepet kaptak a termékenységrítusok. Ennek keretében például gyermeket hempergettek meg a nászágyon, hogy a bő gyermekáldás ne maradjon el. Természetesen, a nászéjszaka történései a mulatozó vendégek oldalát is furdalták, ezért gyakran olyan tárgyakat dugtak a nászágyba, melyek valamilyen módon hangot adtak, hogy kontrollálhassák az elhálás megtörténtét, és - természetesen - jót mulathassanak ezen.
Miután mindenki megtette a kötelességét, és kimulatta magát, a lakodalom másnapjának hajnalán került sor az ún. tyúkverőre. Ezen a legkitartóbb vendégek vettek részt, és hazatérés közben nagy lármát csapva próbálták meg felébreszteni a korábban nyugovóra tért vendégeket. Sokszor megpróbálták őket visszavonni a mulatságba, illetve megdézsmálták éléskamrájukat. Hogy ne derülhessen fény a csibészek kilétére, maskarát is öltöttek.
Reggel (vagy ha a lakodalom nem vasárnap hajnalban fejeződött be, akkor az ezt követő első vasárnap reggel) következett az esküvő és a sokszor több napig tartó lakodalom ünnepélyes lezárásaként a sokkal visszafogottabb és emelkedettebb hangulatú asszonyavatás. Ennek során az újasszony vagy az új pár ünnepi ruhába öltözött, és így mentek el a templomba, ahol az új feleség hivatalosan is elfoglalhatta új családjának státusza alapján őt megillető új helyet (székfoglalás). Egyes helyeken kalácsot is vitt magával, melyet a pap megáldott, és az asszony hazavitt.
Kovács Tímea cikke a Magyar Néprajzi Lexikon alapján – www.amieskuvonk.com


 

p4270152.jpg

 

Köztudott, hogy maga az „esküvő” szó a házasulandó pár esküjére utal.
A régi magyar nyelvben azonban ezt „hitnek” vagy „hitlésnek” is hívták!
A menyegzőket általában ősszel, betakarítás és szüret után tartották illetve farsangkor. Az eljegyzés és az esküvő között, az illem szerint, minimum egy évnek kellett eltelnie.
Az esküvő reggelén a vőlegénynek ki kellett kérnie a menyasszonyt a lány szüleitől. Több helyen szokás volt, hogy előbb egy nyomoréknak feltüntetett, nevetséges ruhába öltöztetett asszonyt vezettek elő, majd két nyoszolyólányt és végül, csak harmadikként jött elő a menyasszony. Az arát a vőfély búcsúztatta a háztól. Mindezek után a nászmenet és a nászpár együtt indul el a templomba, ahol a pap összeesketi őket. Néhol a menyasszony a templomból kijövet megfutamodik, és a vőlegény vőfélyének kell elkapnia és hazavinnie, hogy aztán ott hét lakat alatt őrizzék a vőlegény érkezéséig.
A vőlegény és a menyasszony külön-külön hazamegy ebédelni a családhoz. Később a vőlegény követeket küld a lány házához, akik majd elviszik őt hozzá. Van, hogy a szülők addig nem adják ki a leányukat, amíg a vőlegény meg nem jelenik, és akkor is három lefátyolozott nő közül kell eltalálnia a menyasszonyát. (Vajon mi történik, ha nem találja el? Majd biztos jön az anyós a fakanállal – ajaj). A vőlegény házában az ara egy sor beavatási ceremónián vesz részt, aminek végén ő is családtaggá válik (meggyújtanak egy fáklyát a tűzhelyről, és körül kell vele járnia a házat, avagy át kell ölelnie a kemencét stb.).
Este kerül sor az esküvői vacsorára, azaz a lakomára. Tehát a vigadozás, mulatozás, zenélés és táncolás tetőfoka. Sokáig tartotta magát a lakodalmi sátor hagyománya. Ezt gerendákból és ponyvákból építették fel, aztán a lakodalmas házat pedig feldíszítették és zöld ágakból kaput építettek. A zöld ágak a természet megújulását, a termékenységet és  a védelmet jelképezték. A lakodalmi kalácsot szintén ezekkel díszítették – ebből mindenkinek kellett, hogy jusson, még nem jelen lévő családtagoknak is, vagy a falusiaknak, akik ugyan nem voltak meghívva, mégis jelen voltak az esküvőn („hívatlanok”).
A vacsora során több különböző táncot is lejtenek. Magát az étkezést a tejbekása, avagy a ház gazdasszonyának „kása tánca” zárta le. Ennek során a gazdasszony pólyával bekötötte az egyik kezét, a másikban pedig fakanalat tartva jajveszékelve végigjárta a vendégeket. Eközben a vőfély mellette magyarázta, hogy főzés közben megégette a kezét, és a gyógyításhoz kell a pénz. Így gyűjtötte be a kásapénzt a násznéptől. Másik tánc a „párnás tánc”, amit a násznép egy tagja feje fölé tartott párnával jár, amit a választottja elé dob, rátérdelnek és megcsókolják egymást. Éjfélkor pedig sor került a menyasszony, avagy menyecske táncra. Menyasszonyként eltáncolja az utolsó táncát, majd éjfélkor felölti a piros menyecske ruhát, és abban is táncol egyet. Ezzel mutatja, hogy férjes asszonnyá vált. Néhol pedig a vendégeknek egy vidám tagja, kiparodizálván az ara táncait, menyasszonyi ruhát ölt. Ez a bolond menyasszony vagy maskarás menyasszony szokása.
Az estét két főbb motívum zárja le. Előbb az úgynevezett „kontyolás”, amikor az idős asszonyok kontyot fésülnek a menyasszony hajából és ráteszik az asszonyi főkötőt. Szó szerint bekötik a fejét. Az ara eközben eljátszotta, hogy nem akar asszonnyá válni. Végül pedig következett a „menyasszonyfektetés” avagy „elhálás”. Az ifjú párt ünnepélyes keretek között elzárják egy külön helyiségbe (általában a padlásra), hogy megtörténhessen a nászéjszaka. A vendégek valamilyen hangot adó tárgyat raknak a nászágyba, egyrészt, hogy megakadályozzák, másrészt, hogy jót mulatozzanak rajta. Az elhálás után szokás volt, hogy a menyasszony szüzességét bizonyító véres lepedőt közszemlére tették. Ha ez utóbbi nem nyert bizonyságot, akkor a vőlegény családja kártérítést követelhetett és nagy szégyen volt a lányra nézve is. A lakodalom legvégén általában a násznagy földhöz vág egy cserépedényt, miközben azt mondja: „agyonütöm a lagzit!” Természetesen még ezek után is vannak vendégek, akik nem akarják abba hagyni a vigadozást, így felszolgálták a „takarodólevest” avagy a „vendégűző ételt”, majd az asszonyok kásáskanállal döfködik kifelé a még mindig túl aktív vendégeket.
Az esküvőt követő vasárnap a pár elment a templomba, ahol az újdonsült feleség a legdíszesebb ruháját vette fel, és már nem a lányok, hanem az asszonyok között ült le. Hasonló zajlott le a friss férjjel is, aki először foglalta el helyét apja mellett a családi padban. Ezután a menyasszony hét napon keresztül nem hagyhatta el újdonsült házát. Majd a hetedik napon, férjével átmentek a szüleihez egy közös ebédre. Ezek után pedig mindenki visszatérhetett a hétköznapi teendőihez.
www.menyegzolap.hu/cikkek/stilusos-eskuvok/vi-resz-regi-magyar-falusi-lakodalmak-1389.html
 

eskuvoi-helyszinek-magyaros4.jpg