Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Feldmár: „A legfájdalmasabb élmény a szégyen”

2014.08.06
Mindent időben kell tenni, s ez embertelen…
 
 
Férfinak és nőnek más és más a ritmusa, míg az egyik gyors,addig a másik lassúbb ütem szerint él. Míg az egyik lassan andalog, a másik gyorsabb iramban szereti a sétát. Ahhoz, hogy a párok egymásra hangolódjanak, egyiküknek „fel kell áldoznia” saját tempóját – vagy begyorsít, vagy lelassul. Persze ott van még a kompromisszum is, amikor mindkét fél picit „beáldozza” természetes és kényelmes ritmusát, kompromisszumot köt, hogy a másikhoz közelíthessen – de ebben az esetben is elárulja önmagát. A szexben sincs ez másképp, a felek gyakran egymás szemére vetik, hogy a másik nem kezdeményez; pedig lehet, hogy kezdeményezne, csak épp a gyorsabb tempójú ember nem tudja kivárni, az ő gyorsasága a másik kezdeményezésének gátja. Túl lassú! 

„Andris okos, de kicsit lassú!”

A kis Feldmár András ellenőrzőjébe évről évre mindig ez a jellemzés került, ami miatt rosszul kellett éreznie magát. Az ő lassú tempója nem felelt meg a „normális” gyerekkel szemben támasztott követelményeknek, s bár eltelt azóta jó pár évtized, a kis Andrisból pedig őszbe hajló terapeuta lett, a gyerekeket azóta is bántják. Bántják őket azzal, hogy azt mondják rájuk, túl lassúak, netán hiperaktívak. Ez pont olyan, mintha azt mondanánk, hogy a fikusz túl zöld. Szégyellje magát a fikusz, meg az a kisgyerek is, akinek nem megy rajtszóra a pisi visszatartása. 

Gondoljunk csak bele, mit érezhet az a gyermek, akinek azt mondja az édesanyja, hogy mostantól fogva nem szabad bepisilnie. Mit reagálhat erre egy kis ember? Lehet, ha az anyja nem erőlteti, pár hét múlva elhagyható lesz a pelus, de mégsem válaszolhatja azt; „Anya, ne kérj ilyet! Adj még 6 hónapot, lehet, hogy akkor meg tudom tenni!” Egy gyerek, akit sürgetnek, elszégyelli magát. Azt hiszi, aki őt sürgeti, tudja, hogy mi a tuti. A gyerek nem tudja megvédeni magát. Nem tudja azt mondani: „Menj a francba!” 

Ha nincs szégyen, nem lesz beteg a lélek

Minden elmebetegség onnan származik, hogy az embert bántották; akiket nem bántottak, azok nem szenvednek. A legfájdalmasabb élmény: a szégyen. Olyan ez, mintha izzó vassal égetnék a bőrünket. Ha egy kisgyereket megszégyenítenek, isten tudja csak, hogy mit és kit fog elkerülni azért, hogy azt soha többé ne kelljen átélnie. Akit például megszégyenít a zenetanára – a kis Feldmártól azt kérte a zenetanára, hogy a kórusban csak némán tátogjon –, az soha többé nem fog énekelni. Mekkora vétek ez, hiszen mindent meg lehet tanulni, sok gyakorlással a legnagyobb botfülű is képes megtanulni énekelni vagy épp megkeresni az egyenletben az ismeretlen x-et.

Amikor Feldmár matematikából korrepetált gyerekeket, megfigyelte, hogy a matekkorrepetálásra kárhoztatott gyerekeknek nem is felzárkóztató órára, hanem terapeutára lett volna szükségük – a gyerekek ugyanis nem a matektól, hanem a szégyentől rettegtek, hogy nem tudják megoldani a feladatokat és megszégyenülnek. A gyerekeknek nem kell más, mint bátorítás, erősíteni kell bennük a hitet; képesek megcsinálni. Meg kell tanítani a gyerekekkel, beléjük kell vésni, hogy soha senkinek nincs joga ahhoz, hogy megszégyenítse őket. Ha ebben a szellemben nőnének fel a gyerekek, nem lenne szükség terapeutákra. „El tudom képzelni, hogy holnap megszületik egy generáció, amely már nem tudja, mi az a szégyen” – mondja Feldmár. 
 

Amikor az embert bántják, az olyan, mintha a szégyenteljes pillanattól fogva az embert leszögeznék, odaszögeznék ehhez az élményhez. Attól a pillanattól fogva túlélésre játszik. A traumát otthagyja, megy előre, de a szeg, amikor bántották, ott fogja, ahol őt bántották. S hogyan lehet ezt a szeget kihúzni, a traumát feloldani? Vissza kell menni oda, ahol a trauma megesett, és valakinek a karjai közt újra át kell élni, el kell siratni, meg kell gyászolni akkori énünket. Szomorú, hogy amikor az embert bántják, a fájdalmat nincs kivel megosztani. 

 

Forrás: www.nlcafe.hu/ezoteria/20130612/feldmar-andras-szegyen/